István atya blogja

 

 

 

 

MINDEN RENDBEN…

– Emil, templomunk hajléktalanja volt, éveken keresztül koldult esőben, napsütésben, néha bejött  misét  hallgatni.

 

Emil,  a csöves ma este is dögfáradtan rogyott le a  park jobb időket látott  padjára.  Feje elveszett az ölében lévő nagyméretű bevásárlószatyorban,  hosszasan kotorászott, zörgött,  majd  úgy emelte ki belőle boros flaskáját,   mint  egy kimerült íron – man bajnok a  serleget.

Emil  ma is győzött. Megtette elemi kötelességét,   nem  menekült  a halálba a nyomor, megaláztatás elől, ma sem. Ismét győzött   fájdalmas tapasztalatán, hogy az  ő is egy,  az élet nagy vesztesei között: Ezért megjutalmazta magát pár  mohó korty olcsó nedűvel, amelyet azon teremtmények  adományából vásárolt, akikkel  nap mint nap találkozott  a templom és a buszmegálló között. Az volt ugyanis törzshelye.    Ezek a  termtények,  szeretetből jelesre vizsgáztak.  Tudták, hogy inkább elissza,  elfüstöli mint megeszi a pénzt amit adnak neki, mégis odaadták  neki a húsz ötven forintjukat.

Miközben  jó nagyokat kortyolt, szája szélén folyt le az olcsó lőre,  ócska-szakadt  pulóverére. Mohón vedelte  a savanyú levet, ami  gyorsan felszívódott üres gyomrából, elérte  agyát,  ahol az hatni kezdett: Megszűnt  testének és lelkének minden  fáldalma. Az unalom, céltalanság, közöny,   monokróm életérzésének  helyén az őrséget átvette  a szivárványos lét.  Két angyalról álmodott, akik mosolyogva  táncolnak körülötte, egy olyan  néma zene ütemére, amit emberi fül elől örökre el van zárva. Az egyik odaült mellé a padon, és engedte, hogy sörszőke haját befonja.

Emilt álmában mosolygott. Arra ment Máté, meglátta és magában konstatálta: minden el van boronálva.

 

 

AZ  ÖREG

Az Öreg, egyik vastag faággal, másikban piszkos bevásárlószatyorral  csoszogott, a kátyús úton.  Összeaszalódott testén lógott rongyos ruhája. Szemei kifejezéstelenek voltak, arcán a fáradtság ült.  Újra és újra meg kellett állnia, hogy fáradt lábaiba visszatérjen egy kevéske erő és azt a pár métert,  ami még hátra van a célig le tudja küzdeni. Csakhogy, sürgette az idő. Kissé távolabb, az út mentén földkupacot látott, mellette két munkást, lapáttal a kezükben.  Türelmesen vártak, irányába fordulva.  Tudta,  pár  perc múlva örök sötétség borul rá, és a rögös föld fogja óvja és takarja el törékeny testét.

 

A  városban karneváli hangulat uralkodott. A szórakozóhelyek megteltek,  mindenki aki mozogni tudott, az utcán volt. Legtöbben   jelmezbe bújtak,  vámpírnak, boszorkánynak, csontváznak öltözve.  Színes lampionok, fényfüzérek díszítették   a csupasz fákat.   Forralt bor, kürtöskalács, fahéjas mandulaillat terjengett mindenhol. Az Élet színpadán tombolt az Mámor.  Olyan fogalmak, mint  kötelesség, fegyelem valahol a sarokba hajítva várta a jobb időket.

 

Öreg tudta azt is, ez az öröm már nem őt élteti.   Felidézte az egy évvel ezelőtti eseményeket, amikor pont ugyanezen az úton vonult be  a városba. Akkor is hasonló karneváli hangulat uralkodott. Fiatal volt, határozott és erővel telt.   Boldogság töltötte el a szívét, a mikor önfeledten köszöntötték, megállították, koccintottak vele.  Ő volt a Boldog Új Esztendő. Egészen addig, amíg ki nem bontotta hátizsákját és nem kezdte el osztogatni ajándékcsomagjait.   Sokaknak adott életet, reményt, hitet, gazdagságot, vagy éppen veszteséget. Kinek mi jutott.

Látta  hogyan foszlik szép napról napra a lelkesedés, hogyan tér vissza minden a régi kerékvágásba, az élet felett hogyan veszi át az irányítást a Kötelesség, Hiábavalóság, Küzdelem.

Voltak akik  megelégedtek azzal amit kaptak. Volt akit szívből sajnált, mert többet érdemelt volna.  Volt aki dühösen átkozta, mert  egyáltalán nem azt kapta amire számított.  Szeretett volna mindenkinek a kedvére tenni,  rá kellett jönnie, ő tulajdonképpen vak és süket. Nem láthatja kinek mit ad, és nem is hallhatja  ki mit kér. Neki csak adni kell, ő csak szolga, aki Ura parancsát teljesíti.

 

Lassan elhalkultak  a trombiták, kialudtak a fények, a toronyóra elkezdett kongatni. Az öreg közeledett célja felé. Utolsó erejét összeszedve sietett, szinte minden óraütésre esett egy lépés.  6 – 5 -4 3 -2 – Még egy!  Vége!  Ez volt az utolsó szava és beledőlt  a számára előre megásott sírgödörbe.  A petárdák durrogást, trombiták harsogását már nem hallhatta.

A sírásók gyorsan elföldelték,  leszúrták a feszületet, és hazamentek.

 

Másnap az arra járók  egy sírhantot láttak az út mentén, a feszületen ezzel a felirattal:

 

Itt nyugszik

2016.esztendő.

Élt 366 napot.

 

Estére a  sírhalom megtelt fenyőágakkal, elsárgult falevelekkel, aprókavicsokkal.

 

 

Az időutazó

 

  1. J.  egy dermesztő téli reggelen lépett be a  váróterembe.  Egy  ócska vaskályha vörösen izzott igyekezetében, mégsem tudta  felmelegíteni a   helyiséget. A gyenge hőérzetet a  neoncsövek  hideg fehér fénye, gond nélkül közömbösítette.

– Jó reggelt kívánok. Mikor indul a következő vonat a végállomásra?

– Most azonnal, amint megváltotta jegyét.

– Ez nagyszerű. Akkor egy menettérti jegyet szeretnék. Kedvezményeset.

– Menettérti jegyet nem tudok adni és kedvezmény sincs.

– Hogyan? Nem értem….

– A mi járataink csak egy irányba közlekednek.  A jegyért nem kell fizetni.   Ezzel a mágneskártyával tudja kinyitni a kocsi ajtaját.

– Nem értem ezt az egészet. Milyen vonat az ami csak egy irányba közlekedik, és ingyen lehet rajta utazni?

A jegykiadó eltűnt a szolgálati helységből. K. J.  Megválaszolatlan kérdésével együtt felszállt a vonatra.   A szemközti falon észrevett egy mutatós órát. Másodpercmutatói érzéketlenül ugrottak előre. Mindig csak előre.